Eltelt a márciusi hosszú hétvége, így immár kipihenten láthatunk újra munkának :-)

Ebben a pár napban bizonyítottam be saját magamnak, hogy az ember tényleg bármire képes, ha nyomós oka van rá... Hogyan jöttem erre rá? :-) Párom unszolására elmentünk síelni 3 napra a Gyerekekkel. Kislányom most 5 éves, Kisfiam pedig májusban lesz 4. Ők még nem síeltek, nekem volt idáig 2 hiábavaló próbálkozásom... :-) Így érthető, hogy miért vettem rá olyan nehezen magamat egy újabb megmérettetésre... Mindig is féltem az instabil helyzetektől - síléccel a lábadon nem olyan egyszerű stabilnak maradni... :-) -, ezért sose rajongtam a síelés gondolatáért... Attól pedig egyenesen frászban voltam, hogy esetleg a Gyermekeim is szeretnék síelni... De szembe kellett néznem a félelmemmel, mert eljött az idő, amikor nem lehettem gátja Gyermekeim fejlődésének, tapasztalásának, tanulásának... Kikölcsönöztük a léceket, sisakokat, botokat, bepakoltunk és indultunk. A Gyerekek euforikus állapotban várták, hogy megérkezzünk :-) Bennem pedig minden megtett kilométerrel egyre csak nőtt a szorongás... Pár óra múlva már a pályán voltunk. Tökéletes volt az idő, a hely, minden adott volt a tanuláshoz... A Gyerekek azonnal sílécre pattantak, semmi félelemérzetük nem volt! :-) Estek, keltek, sírtak, nevettek, elfáradtak, de egy pillanatra sem adták fel! Pár perces pihenő után újra ott voltak, próbálkoztak és óráról órára egyre ügyesebbek lettek. 

Ahogy néztem őket, elindult bennem valami. Azt láttam, hogy bármilyen nehézségbe is ütköznek, nem kudarcként élik meg, nem tántorítja el Őket egy-egy sikertelen csúszás, mindig újra próbálják, így szinte észrevétlenül tanulnak, hisznek abban, hogy meg tudják csinálni! Amikor évekkel ezelőtt először volt a lábamon síléc, már akkor eldöntöttem magamban, elhittem, hogy ezt én nem tudom megcsinálni. Nem is tudtam. És ehhez makacsul tartottam magamat! Most is ezzel a hozzáállással és hittel jöttem a pályára... De szépen lassan elkezdtem más szemmel nézni a dolgot. Elhatároztam, hogy megpróbálom én is, hiszen ha a Gyerekek nem adják fel, én sem tehetem! Milyen példát mutatnék azzal, ha csak nézném Őket, mert félek a síeléstől? Azzal csak elbizonytalanítanám Őket, hiszen ha én félek valamitől, akkor attól jobb Nekik is tartaniuk... Elképzeltem azt, hogy ha nem tanulok meg síelni, akkor 1-2 év múlva Ők a meredek pályákon száguldoznak NÉLKÜLEM, én meg tövig rághatom a körmeimet egy hüttében aggodalmamban, hogy mikor jön Értük a mentőhelikopter... :-) Na, ahogy ezt szépen végiggondoltam, döntöttem! Nem megpróbálom, MEGCSINÁLOM! :-) Mert OTT AKAROK LENNI VELÜK, KÖZÖS ÉLMÉNYEKET AKAROK A CSALÁDOMMAL! És nem utolsó sorban, jobban tudok vigyázni Rájuk így :-)

Szerencsémre több gyerekcsoportot is tanítottak képzett oktatók, így volt kitől ellesnem a technikát... :-) Pár óra alatt sikerült a zászlókat kerülgetve lejutnom a pálya aljára :-) És ami hihetetlen élmény volt számomra, a 3 nap alatt egyszer sem estem el! :-) Csodálatos érzés volt a Kislányommal EGYÜTT síelni! Ő is, én is teljesen önállóan, biztonsággal csúsztunk a havon egymás mellett, szívecskéket rajzolva egymásnak a levegőbe :-) 

Megharcoltam magammal testileg is, szellemileg is! Leküzdöttem a félelmeimet. Megváltoztattam a hitemet! Miért? Mert komoly okom volt rá! Te miért vagy hajlandó megküzdeni magaddal?

Ismered azt a történetet, amikor a Vándor éjszakára betér egy fogadóba. Vacsorához ül és egy kutyára lesz figyelmes, aki a kandalló előtt fekszik és keservesen vonyít. Kérdezi a Fogadóstól -  "Miért vonyít az a kutya?" Erre a Fogadós válasza: "Mert egy nagy szögbe feküdt bele."  " Akkor miért nem kel fel, hogy a szög ne szúrja?" " Mert nem fáj még eléggé...!" 

Panaszkodni, "vonyítani" mindig könnyű, de ha nem szállsz szembe magaddal, akkor mindig fájni fog...

Szeretettel:

Niki:)